Amit a zene mond, az örök, végtelen és eszményi; nem ennek vagy annak az egyénnek szenvedélye, szerelme, vágya ebben vagy abban a helyzetben, amit a zene kimond, hanem maga a szenvedély, a szerelem, a vágy. /Richard Wagner/
Ezt az egyik ismerősöm írta ki facebook-ra. Nem akarok plagizálni,hogy hejj,de menő idézetem van,nézzétek, egyszerűen csak szerintem ez egy nagyon jó,fontos idézet,amit érdemes ismernie az embernek,és én most boldog vagyok,hogy megismerhettem. Milyen igaz. Ha szabadna,kiterjeszteném a zenén túl az összes művészetre. Hát hiszen ezért vannak a művészetek,hogy az ember újra és újra átéljen ilyen emocionális élményeket,amiket már rengetegszer átélt,vagy akár egyszer sem,és mondjuk egy színdarab által ismeri meg az érzést.
Én például mindig is nagyon szerettem volna színésznő lenni. Persze,egyáltalán nem gondolom,hogy kifejezetten tehetséges lennék,sőt,ha erre lenne esély,az már minden bizonnyal kiderült volna. Ennek ellenére,ami leginkább visszatartott,azok a saját korlátaim. Mindig kívülről nézem magam,ez végigkíséri az egész életem,és így azt hiszem,soha egy percre sem tudtam igazán elengedni magam. Sajnos ezen a tudatmódosító szerek sem segítenek (nem,mintha minden kipróbáltam volna,de e téren inkább a racionalitás elvét alkalmazom,s példa alapján következtetek a hasonlókra,nem hiszem,hogy megérné empirikusan megközelíteni). Rettenetes dolog ez,szerintem. Mindig a szemem előtt vagyok,és azon gondolkozom,vajon nem furcsa-e,nem különc dolog-e,amit most csinálok,s vajon a többi ember most mit gondol. Sokszor érzem úgy,hogy néznek,és akkor rögtön arra gondolok, atyaég, hogy nézek ki,talán rámpottyantott egy madár, vagy furán ülök,miért néz az a néni?! Elég beteges,tudom. Viszont ez az idézet,azt hiszem,segíthetne megvilágítani a dolgot.
Először is,soha nem csinálhatok olyat,amit az emberek még ne láthattak volna. Ráadásul manapság már nem csukják be rögtön a bolondokat. Harmadszor,akármilyen hülyeséget csinálok,maximum két-három öregnéni másnap az ebédlőasztalnál rólam fognak beszélni,aztán harmadnapra el is felejtik - ebben az esetben meg inkább örülhetnék,hogy segítettem témához juttatni őket.
A színészettel kapcsolatban pedig: nem kéne szégyenlősnek lennem,és visszafognom magamat (mindig túl halk,és túl normális vagyok a színpadon, túl kevés artikulációval,mimikával, és gesztikulációval-ez derült ki fényes iskolai színjátszó-éveim alatt) attól tartva,hogy az emberek furcsának fognak nézni, elkgondolkoznak, vajon normális vagyok-e (itt megjegyezném, MINEK AKAROK NORMÁLIS LENNI?! MIÉRT JÓ AZ?!). A színészmesterség pont a túlzásokról szól,s az emberek legfeljebb a szerepemről gondolnak valamit.
Ennyit mára.
