Ez ám a horror!
Farkas Eszter vagyok, 22 éves,
nappali tagozatos egyetemi hallgató. Hittem, és szeretnék hinni az emberek
jóságában, a társadalomban és az igazságszolgáltatásban. Most nem tudok.
Kozák Melinda miatt.
2013. januárban kezdődött. Diákmunkát
kerestem, és az Universitas honlapján találtam egy hirdetményt, miszerint színészi
ambíciókkal rendelkező diákokat keresnek horror színházba, hosszú távra. Nagyon
tetszett a leírás, és az említett 650 Ft-os órabér ebben az országban
elviselhetőnek számít.
2013. január 15-én
jelentkeztem, az Universitason keresztül. Még aznap kaptam időpontot castingra
a Budapest, XI. kerület, Erőmű utca 6. szám alatt lévő Holtak Háza nevezetű
horror színházban. Kaptunk egy információs lapot, amelyen emlékeim szerint az
állt, Kozák Melinda tulajdonos, FANATICS Kft., a cím, és egy telefonszám. A
castingot a fiatal dolgozók bonyolították le, a tulajdonossal/üzletvezetővel
aznap nem találkoztam. Elmondták, hogy „állandósra” keresnek egy lányt,
üvölteni kéne, meg ijesztgetni, ki is próbáltam, nagyon mókás dolognak tűnt.
Felvettek. Aláírtam az Universitas-ban a munkaszerződést, két napra rá már be
is hívtak, és onnantól kezdve heti hét nap ott dolgoztam.
Nem emlékszem már, milyen
sorrendben, de ezek a dolgok derültek ki:
Az egész vállalkozás teljesen
új, 2012 Karácsonya után (vagy nem sokkal előtte?) nyitotta meg kapuit az
ország harmadik interaktív horror színháza. Tehát, mikor odakerültem, alig volt
egy hónapos, de az első dolgozók közül már csak ketten voltak ott. Első
meglátásom: nagyon gyorsan cserélődnek ezen a helyen az alkalmazottak.
Az első héten volt néhány balhé
is, pár ember bejött a fizetéséért, amit nem kaptak meg; káromkodtak, balhét
csaptak, aztán el lettek küldve – meg is lett róluk a véleményem.
Amikor elkezdtem ott dolgozni,
5-en voltunk állandósok, ebből még ketten diákmunkások voltak, ketten pedig nem
diákok, de nem voltak bejelentve (és azóta sincsenek, tudomásom szerint). Volt még néhány beugrós „színész”. Kezdtem
megismerkedni az emberekkel. Aranyosak voltak, még a tulajdonos nő is (egy
fiatal, harmincvalahány éves nő), sokat mosolyog, és Isten bocsássa meg neki, hogy
nem tud helyesen írni (bár a plakátok, a weboldal és egyéb publikus reklámanyag
megírásához kérhetett volna segítséget)
A munkakörülmények
Mivel
az emberek fele nem volt bejelentve (aztán lassan, ahogy több embert vettek
fel, ennek az aránya egyre növekedett), az már csakugyan semmiségnek számított,
hogy nekünk a diákmunkát végzőknek megszabott 8 óra helyett hétvégenként 12
órát kellett dolgoznunk.
A munkakörülmények miatt is
volt mit hisztizni, de én direkt kihívásnak vettem, hogy kibírjam, végül is,
ami nem öl meg, az megerősít. A 12 óra alatt szünetünk nem igazán volt, WC-re
sem tudtunk elmenni, vagy boltba, enni se volt időnk, de kibírtuk, mivel nem
ettünk és nem ittunk semmit, nem is volt nagy szükség a mellékhelyiség
használatára. A csoportok csak jöttek és jöttek, egy csoport túrája kb. fél
óráig tartott, de Melinda sokszor egymásra szervezte az időpontokat, így
csúszás lett, sokszor este 10-ig bent voltunk, egy perc pihenő nélkül.
Maga a horror színház egy
pincehelyiséget jelentett, az utca szintjén csak a pult, a mosdó és a váró
voltak. Külön recepciós nem volt, mi rohangáltunk fel fogadni az embereket,
pénzt szedni, és zárni. Lent különböző szobák voltak berendezve. Ezek közül
sajnos csak egy volt fűthető, úgyhogy amikor csak tudtunk, oda gyűltünk, és becsuktuk
az ajtókat. Sajnos Melinda hamar rájött, és levetette a fűtést 15°C alá,
ugyanis nekünk ez nem jár.
A hozzáértés
Én valamiért szívügyemnek
tartottam az üzlet működését, így sokszor felmentem a recepcióra (ahol nem volt
senki, ugyanis a tulajdonos nem igazán járt be dolgozni), és rendet raktam,
kitakarítottam, és elkezdtem rendszerezni a mindenféle papírt és utalványt, ami
ott hevert egy nagy halomban, itthonról vittem be rendszerező textil
dobozkákat, és elkezdtem írni, hogy melyik nap hány csoport volt, mekkora volt
a csúszás stb. Ez megtetszett a vezetőnek, és megkért, hogy legyek „portás”.
Így recepciós lettem. Mindent rendben tartottam, még az olyan papírokat is,
amelyen az állt, mit hazudjunk a „munkavédelmiseknek”, ha bejönnek ellenőrizni,
hogy be vagyunk-e jelentve.
A patkány
A másfél hónap alatt, amíg ott
dolgoztam, három patkányt találtunk a pincében, ebből kettőt a fiúknak sikerült
is agyoncsapniuk. Az elsőt kivittem a szemetesbe, de a másodiknál kíváncsi
lettem, hiszem ez nem az én feladatom. A patkány teteme ott rohadt és bűzölgött
két hétig, és amikor már nem lehetett meglenni a szag miatt, valamelyik srác
kivitte. Addigra ki tudja, mennyi betegséget terjesztett, a csoportok is
megérezték a szagot.
Egyébként, nem tudom, milyen
megfontolásból, de a patkány teteme látható a promó videóban, ami azt
bizonyítja, Melinda bizony tudott a létezéséről.
A pisi
Az egyik srác gondolt egyet, és
viccből belepisilt egy üres sörös üvegbe, majd lerakta ezt az egyik szobába a
pultra. A sörösüveg minimum egy hónapig ott volt és illatozott, aztán nem
tudom, mi történt vele.
Gyerekfelügyelet
A Facebook oldalon is és a
honlapon is fel van tűntetve, hogy szükség esetén a Holtak Háza vállal
gyerekfelügyeletet. Az én ott dolgozásom alatt kétszer fordult elő, hogy
bejöttek szülők, akik igényelték ezt a lehetőséget. Én vigyáztam a gyerekükre,
mert nem tehettem mást (inkább, mint hogy levigyék őket a hidegbe a szörnyekhez),
de semmilyen képesítésem nincs rá, ahogy senkinek az ott dolgozók közül.
Melinda ezekről az esetekről nem is tudott, bármit csinálhattam volna a
gyerekekkel.
A „fizetés”.
Eddig csak érdekes részletekről
szólt a dolog, de ami ennek a fogalmazásnak a megírására késztetett, az a
fizetés. A januári fizetésemet sikeresen megkaptam az Universitastól február
10-én, ahogy az a szerződésben is áll hivatalosan. Március 10-én ugyanígy
vártam a februári fizetést, de nem jött. Egyébként közben, február 23-án kirúgott,
ugyanis miután betanítottam az új recepciós lányt, otthagytam az első napján
egyedül, mert rosszul voltam. Próbáltam hívni őt, de nem vette fel. Tehát,
március 10, hívom Melindát, hogy miért nem kapok fizetést, nem veszi fel, szokásos,
írok Facebookon, mire válaszolt, hogy azt majd ő kézben odaadja, így neki jobb,
mert nem kell adót fizetnie. Kiderült, hogy a tudtom nélkül megszűntette a
kapcsolatot az Universitas-sal, azt mondta nekik, hogy ő már nem alkalmaz
diákmunkásokat. Nekem erről nem szólt. Így tehát, februárban mind a
tizenvalahányan (addigra megnőtt a létszámunk) bejelentés nélkül voltunk ott,
hogy majd „kézbe kapjuk a fizetést, ami most 600 Ft lesz” (az Universitas-tól
500 Ft/óra-t kaptunk). A fizetést azóta sem kaptam meg, pedig másfél hónapja
minden nap hívom Melindát, és írok neki Facebookon. Az alapeset, hogy nem veszi
fel és nem válaszol. Ha rejtett számról hívom, és véletlenül felveszi, akkor
kedves, mosolygós hangon elnézést kér, de „neki nincsen pénze, a kuponosok még
nem fizettek, ő most nem tud kifizetni”. Közben meg akarja venni a Horror Házat
és kibérel egy 5000 nm-es helyet a XXII. kerületben. A fogadott lánya
telefonjáról, és a többi gyereke hobbijairól és költségeiről nem beszélek, mert
ehhez nincs közöm, de a lényeg, hogy láthatóan VAN pénze.
Mindeközben tartottam a
kapcsolatot a többiekkel, akiket szépen lassan mind lecserélt, de senkit nem
fizetett ki, összesen több, mint félmillió Forint tartozása volt felénk, persze
nem hivatalosan. Voltak, akik feljelentették, három feljelentés folyik most
ellene, de mivel gyorsan lecseréli az embereket, és egy személynek csak 40-50
ezer Forinttal lóg, a rendőrség nem nagyon foglalkozik az üggyel. A többiek is
próbálkoztak, múlt héten már odáig fajult a dolog, hogy összegyűltek, bementek
a helyre, és követelték a pénzüket. A fele meg is kapta, mert kihívták a
rendőrséget is, a másik felét Melinda elküldte, egy lányt meg is ütött (ő a
kedvence, mert őt már másodszorra ütötte meg). Melindának sajnos be kellett
zárnia az Erőmű utcai helyet, de szomorkodásra nincs okunk, mert közben már
kibérelte az említett 5000 nm-es pincét a XXII. kerületben.
De kedves, és mosolyog.
A XI. kerületi lakók sem nagyon
szívlelték a helyet, itt lehet csemegézni a médiából – de ez már nem az én
ügyem.
Én a múlt héten nem mentem el
veszekedni, mert szerettem volna emberi módon elintézni a dolgot, és nekem csak
a fizetésemre van szükségem; na meg a büszkeségemre; nem akarok rosszat
senkinek.
Most fenyeget a férjével, aki
„elbeszélgetne” velünk. Mit tegyek? Hol az igazság? Nincs?
Nem hiszem, hogy volt bármi értelme is megírni anno ezt az esszét, és megosztani itt-ott, mert azóta nyitottak egy még nagyobb helyet, és egy cukimuki hercegnős meseházat is. Ez azért jó ötlet, mert a mesékben lehetséges, hogy a gonosz boszorkány agyondolgoztatja a hercegnőket, aztán megeszi őket, és boldogan él, amíg meg nem hal. Ezek után biztos oda vinném a kislányom.
Viszont növekszik a haragosaik száma is, már van egy hivatalos facebook utáló-csoportjuk.
Egyszer biztosan a fizetésemet is megkapom. Haha.
