Farkaspapa

A legjobb dolog, amit a nagyszüleid tehetnek veled - amellett, hogy megajándékoznak azzal a mással össze nem hasonlítható, a szüleidénél bölcsebb és gyengédebb szeretettel, amelyre csak ők képesek - az, ha történeteket mesélnek a saját életükből. Ez a legnagyobb kincs, amit kaphatsz felmenőidtől; bepillantást az életükbe. Ennek nincs köze semmilyen etnikai vagy családfa kutatáshoz; ez amúgy is kényes téma Magyarországon. Ezek a történetek segítenek, hogy megismerd a nagyszüleid, szüleid, és nem utolsó sorban általuk saját magad, tanulj a hibáikból, és példát állíts erényeikből.

A nagypapám születésem óta gyémántokkal dobál: minden esti mesém a gyerekkoráról szólt Nagykőrösön. Nem sokra emlékszem pontosan, de a kép, amit arról a boldog, felhőtlen gyermekkorról kaptam, megmaradt. A nagypapám egy örök-ifjú szabadmadár, vagy inkább egy farkasapa.

Már a 24. életévemet töltöm, de még tegnap is mesélt. Sajnos már nagyon ritkán találkozunk, és akkor is csak futólag.

1979-ben történt. Autóban utaztak, talán hazafelé valamelyik nyaralásból. Anyám 9, Anita,a nagynéném, 7 éves volt. Frontális karambol, "az a híres" (eddig még egyben nem hallottam a történetet, főleg nem szubjektívan). Elég durva lehetett, a szélvédő és az első ablakok betörtek. A nagypapám arcán rekord-mennyiségű - állítólag 90-valahány - vágás volt, és üvegdarabok álltak ki belőle mindenhonnan. Az arca és szája a bal oldalon teljesen fel volt nyílva, 128 öltéssel varrták össze. A karambolt követően egy pillanatra se vesztette el az eszméletét, kiugrott a kocsiból, és az első dolog, amit észrevett, hogy a jobb szemén nem lát, az arcáról patakokban ömlik a vér, és hogy a nagymamám feje hátrahanyatlott. A többi nem érdekelte, az utolsónál megijedt. Szerencsére nagymamám csak egy pár pillanatra ájult el, az egész balesetet megúszta egy nagylábujj-töréssel. Persze ez nem az, ahogy a nagypapám elmesélte. Az ő meséjében végig egyenrangúnak tekintette nagymamám- és saját sérüléseit. Majdnem el is nevettem magam közben, dehát hogy nézett volna ki. Az Anyámnak a torka sérült, kisebb agyrázkódás, azt hiszem, 2 napig tartották a kórházban. A nagynénémnek kutya baja se lett, kiugrott nagypapám után a kocsiból, és azt kiabálta, hogy "Apa, ne halj meg, Apa, ne halj meg!" - nagypapám mosolyogva emlékszik vissza: "ez nagyon megmaradt".

A másik autó vezetője, amellyel ütköztek, kipattant, és bekötötte nagypapám fejét gézzel, mint egy múmiát. Nagypapám ismerte az embert, de ez nem lep meg, nagypapám egész Nagykőrös és Kecskemét százezres lakosságát ismeri, kortól és nemtől függetlenül. Tőle hallhatunk híreket régi osztálytársainkról, osztályfőnökeinkről, barátainkról. Meg a cipőboltosról is, ha akarunk. Farkas Bercit is ismerte, hát hogyne, de Magyari Bélát egy kicsit jobban. Útban a kórház felé a mentő találkozott egy sürgősségi mentővel, és leálltak beszélni. Mivel nagypapám állapotát súlyosabbnak ítélték annál, akiért a sürgősségi sietett, nagypapámat átrakták abba, és a másik mentő ment a célpontért. A sürgősségiben már rendes, igazi orvos volt, és nagypapámnak elmondása szerint hatalmas szerencséje volt vele, mert ő megmondta, hogy nem szabadott volna így bekötözni a nyílt sebeket, és hogy el ne merje veszteni az eszméletét, hanem csak nyelje a vért, mert a vérnek ki kell folynia, és ha elájul, megfullad. A kórházba érve egy hadi orvos, akit nagypapám szintén ismert, elhordta nagypapámat mindennek, hogy "katona létére ilyen hülyeséget csinál, egy barom, és így kinyírja magát; az ilyen meg is érdemli, ha meghal!". Nagypapám nem haragudott, mert "a pasasnak igaza volt". Az első amit kérdezett, hogy kifolyt-e a bal szeme. Miután  lemosták az arcát és megállapították, hogy nem, csak vér alvadt rá a szemhéjra, megnyugodott, és elájult. 8 napig volt intenzíven, és 11 nap után teljesen kiengedték. A műtétek jól sikerültek, viszont borzasztó sok vért veszített, a vérnyomása lement 60 alá, úgyhogy az orvosok felnyitották a gyomrát, hogy megnézzék, nincs-e belső vérzése. Nem volt. Pár napig még kétes volt, hogy túléli-e. Amikor az anyósa bejött meglátogatni, nem ismerte föl, tőle kérdezte meg, hogy hol fekszik a veje, mert ő volt az első az ajtó mellett. A feje akkora lehetett, mint egy kosárlabda. Neki is az volt az első dolga, miután lábra tudott állni, hogy megkérte a nővérkéket, vigyék el egy tükörhöz. Miután hazament, még félreállt a szája, a bal szemét nem tudta lecsukni vagy kinyitni több, mint egy évig, és jópár év kellett, mire teljesen helyreállt az arca. A mese közben a nagypapám ilyen kifejezésekkel emlékezett vissza a történtekre: "jó kis móka volt", "jó kaland volt". Ilyen a nagypapám. Nevetett, mennyire vicces volt, amikor a nagymamámmal bementek a városba, ennek a feje, annak a lába, mint két kripli.

Boldogan emlékezett vissza, hogy két orosz katona ismerőse, akiknek a közelben volt gyűlése, meglátogatták őt otthon, és ugyancsak lehordták, hogy "munkásőr létére egy ilyen kis hülyeségben így megsebződni, nahát".  Az egyik katona 190 centis nagy szekrény volt, és egy medvevadász, nagypapámat is hívta, hogy menjenek Szibériába medvére vadászni, de nagypapám sajnos nem jutott el azóta sem. A másik meg (vagy ez egy teljesen másik volt, aki a medvevadászról jutott eszébe?), valami B-betűs, akivel még ennél is jobban voltak, nagymamámmal jártak is át hozzájuk, a felesége nagyon aranyos tanítónő volt, és mindig szidta a férjét, amiért az vizespohárból vedeli a pálinkát. Szóval ezt az embert meg a Bajkál-tóhoz helyezték át, onnan is írt még nagypapámnak, hogy látogassa meg, ő majd elintézi, de nagypapám oda sem jutott el. Nagypapám lelkiismeretes férj és apa volt, nem ért rá. Még most is, csak még lelkiismeretes nagypapa is azóta. Ez a B-betűs egyébként az egész Kelet-európai egységeknek a parancsnoka volt, vagy valami ilyesmi. Úgy halt meg, hogy az ő csapata volt az első, aki bement Csernobilba. Állítólag benne is volt a hírekben, meg valami híres újság címlapján, hogy az orosz nemzet hőse.

Estefelé elmeséltem nagynénémnek, miről beszélgettünk; mire ő megjegyezte: "Hihetetlen, hogy ezt mennyire félvállról vette és veszi, meg hogy említést sem tett Julinak!". Mint kiderült, nem ő volt a sofőr - a nagymamám volt. Hogy lehet akkor, hogy a betört szélvédő és bal oldali ablaküveg is őt érte? Mert a másodpercek alatt leforgó balesetben még volt annyi lélekjelenléte, hogy kikapcsolta a biztonsági övét, és a testével védje nagymamámat.

Pár napja volt a 45. házassági évfordulójuk. Mindketten Pestre jártak egyetemre. A Pest fele tartó vonaton ismerkedtek meg, és ennyi volt, innentől semmi sem választhatta el őket. Mit jelent, hogy a nagypapám egy szabadmadár? Már a gimnáziumi képein is fürtökben csüngtek rajta a lányok. Ha elmentek a nagymamámmal társaságba, szintén. Nagymamám nem szeretett társaságba járni. Néha találtunk bizonyos leveleket, majd sms-eket, bizony, még öreg korában is! Néha nem biztos, hogy ott volt nappal, ahol volt. De estére mindig hazament. Ezen kívül szeretett egyedül lenni. Bélyeget gyűjtött, meg érméket, klubokba járt, jógázni meg jógatáborokba (még most is jógázik minden reggel), Agykontrollt és talpmasszázst tanult, és rengeteget olvas. Most is, már évekkel ezelőtt kölcsön kérte az összes Paulo Coelhomat, amikor már nem volt több Murakami Haruki. Minden érdekli. "Ismerd jól önmagad, tudj lazítani, és soha ne húzd fel magad, főleg ne hülyeségeken." Nekem ezt a tanácsot adta. Ő "A családapa". És nagypapa. Ő jött velem az összes osztálykirándulásra kiskoromban, a fiúk imádták, mindig focizott velük. A szülők imádták. Ő vitt minden reggel iskolába. Ha a nagynéném vagy én éhesek vagyunk, ő fölül a vonatra Kecskeméten, és hoz nekünk kaját Pestre. Mindig ott van, ha szükségünk van rá, akkor is, ha nem is tudunk róla. Soha nem késik, de ránk órákat is vár. Ő tanított meg sakkozni, társasozott, kártyázott velem, és a Hugommal; három generáció vele nőtt föl. A nagymamámat imádja, bár nem feltűnően, csak annyira, hogy a tekintete mindig rajta van. Ha nem tetszik neki a csempe, addig megy vele, amíg nem találnak tetszésére valót. Ha szomorú vagy nyugtalan, kitalálja a gondolatait. 45 év. Hallottam róla sokat - nehéz volt, küzdeni kellett, válással fenyegetőzött hol egyik, hol másik. De van, ami megéri a küzdelmet.

A nagypapám. Ő az a vékony, erős, világító kék szemű ember, aki mindig mosolyog, mindig nyugodt, és amikor a nagymamám kiabál vele és szapulja, sohasem ellenkezik, csinálja, amire felesége utasítja, és a háta mögött odasúgja "egyik fülemen be, másikon ki".