Carpe Diem

Amikor egyik vizsgálatról toltak visszafelé a tolókocsiban,és én az ablakon keresztül megláttam a kórház kertjét, a pálmafákat,a napsütést, a zöldnél is zöldebb füvet, és szinte éreztem a szellő simogatását,a kellemes meleget, a vidám hangokat,a madarak csicsergését; akkor futott át az agyamon ez a gondolat. Vágytam ki a szabadba,a levegőre,a kék ég alá,eszembe jutott,milyen régen voltam kint utoljára,és mennyivel jobb ott,a szabadban. Aztán azzal nyugtattam magam,hogy ez csak pár nap,beteg lettem,megesik, pár nap igazán semmi,hiszen itt vagyok 5 hónapig,mi ahhoz képest 1 hét?! És akkor esett le,hogy már 5 hét eltelt az 5 hónapból,most töltöm a hatodikat. És még fel sem fogtam,hogy itt vagyok. Pedig csak 5 hónapra jöttem,egyszer az életben,ki tudja,mikor jövök vissza,de az biztos,hogy csak egyszer vagyok itt 20 évesen,szabadon,egyetemistaként, önkéntesnek. Ilyen többet nem lesz, És egy hét igenis sok. Mert ez egy életre szóló élmény,aminek minden percét ki kell használni. Csodálatos hely ez,csodálatos emberekkel,csodálatos programokkal,és csodálatos időjárással, tengerrel,napfénnyel,szabadsággal, mindennel,amire vágytam. Minden perce arra van,hogy kiélvezzem. Persze,ezt a hetet most kibírom,hiszem beteg vagyok,nem tehetek mást,vigyáznom kell magamra,hogy felépüljek,ez más szituáció. Viszont. Utána már csak három hónapom van,elrohan az idő,és én repülök is haza, és ennyi volt,ennyi volt az egész,itthagyok mindent,és mindenkit. Új barátokat,új nyelvet,új lehetőségeket, bulikat,zenét, nappfényt,tengert! Ez most mind az enyém. Még három hónapig. Ezt minden nap eszembe kell juttatnom,mert ez egy hatalmas lehetőség,egy hatalmas ajándék! Minden percet ki kell élveznem,amikor végre itt lehetek,20 évesen,fiatalon, szabadon,enyém a világ!